Amikor 72 órán belül el kellett hagyni az NDK-t

 
Amikor 72 órán belül el kellett hagyni az NDK-t
Összejövetelt rendezett az NDK-s Klub Baráti Társaság az Orgonás utca 15. szám alatt lévő családi ház kertjében, ahol Bobák János tulajdonos NDK-s állandó kiállítása is látható. Az eseményen azok gyűltek össze, akik a már megszűnt NDK-ban dolgoztak a hetvenes, nyolcvanas években. A baráti társaság rendszeresen szervez találkozókat.
A hétfői baráti találkozóra mintegy húszan érkeztek. Bedy Tibor 1978-81 között dolgozott Erfurtban az Unformtechnich vállalatnál géplakatosként.
„Huszonhárom éves voltam, amikor sokat meséltek az NDK-ról, s a barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy munkát vállalunk Erfurtban. Tetszett a munkahelyem, elég gyorsan megtanultam németül. A brigádban, ahol vegyesen dolgoztak magyarok és németek, mindig hozzám fordultak segítségért, ha németül kellett beszélni. Erfurtban mintegy négyszáz magyar dolgozott, két kolóniában éltek. Jól ismertük egymást. A vállalat biztosította a szállást: egy kétszobás lakásban laktunk hárman. Később, amikor a magyar barátnőmmel összeházasodtunk, egy egyszobás lakásba költöztünk. Szabadidőnkben gyakran kirándultunk a környező helyekre. Emlékszem, akkoriban nagy áruhiány volt az országban. Hosszú sorok álltak a banánért, és megszabták, hány kilót vehetünk. Ekkor a feleségem és én is külön beálltunk a sorba, hogy több banánhoz jussunk. Karácsonykor a fenyőfadíszekért tolongtak az emberek. Amikor hazaköltöztünk, egy konténerben szállítottuk Magyarországra az összegyűjtött értékeinket. Hoztunk egy kötőgépet, amellyel pulóvert lehetett kötni. Az NDK-s robotgép turmixolt, darabolt, szeletelt, évtizedekig bírta. Volt egy borotvapenge-élezőnk, amely hasznos darabnak számított, ma már nincs forgalomban. A német nyelvtudásomnak később is hasznát vettem, mert Mosonmagyaróváron olyan gyárban dolgoztam, ahol német gépek működtek.”
Kovács László Zoltán két alkalommal vállalt munkát az NDK-ban: először 1968-71 között Lipcsében, majd 1975-80 között Cottbusban.
„Húszéves voltam, Erzsébeten laktam. Itthon elég kilátástalannak éreztem a helyzetet, közben hírét vettem az NDK-s lehetőségnek. Esztergályos, technikusi szakmám volt. Lipcsébe egyszerre 208 magyar utazott, közülük csak ketten voltak nők. Egy tízemeletes, egy kilométer hosszú lakóházban szállásoltak el, ilyen méretes épületet azóta sem láttam. Három műszakban dolgoztam egy könyvkötőgépgyárban, a fizetésem 400-600 márka volt, ami nem sok. Szerveztek német nyelvoktatást, de a munkám miatt nem mindig tudtam eljárni. Igazából a német lányoktól tanultam meg németül, mert természetesen csajoztunk. A 206 magyar férfiból legalább 80-100 német nőt vett feleségül. Nem éreztem jól magam az NDK-ban, mert keveselltem a fizetést, gyenge volt a nyelvtudásom és túl hidegnek, kimértnek találtam a németeket. Hazajöttem, megnősültem, született egy fiam, két évig jártam a műszaki főiskolára. Aztán rájöttem, hogy mégsem volt olyan rossz sorom az NDK-ban. Újra kimentem, és életemben nem éltem olyan jól, mint akkor 1975-80 között. A fémiparban dolgoztam szerelő lakatosként. Szép fizetést kaptam, szakmailag elismertek, a feleségemmel tizenegy hónap alatt összegyűjtöttünk egy Wartburg kocsira való pénzt. 1980-ban történt, hogy a kilencéves fiam miatt behívattak az iskolába, és egy rajzot toltak az orrom elé. Az volt rajta, hogy horogkeresztes tankok lőtték a vörös csillagos tankokat, a fiam bizonyára a német osztálytársaitól tanulta el ezt. A tanító értesítette az igazgatót, ő pedig a Stasit (az NDK állambiztonsági elhárítását): a fiamnak 72 órán belül el kellett hagynia az országot. Így végül hazaköltöztünk, de itthon már nem volt bántódásunk az ügy miatt.”
(Az NDK-s múzeum ingyen tekinthető meg, de előtte időpontot kell egyeztetni a 06-20-357-3626 telefonszámon, illetve a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen.)
Cs. A.
 
 
 
 
 
 
 
 
2021 szeptember 07.
 

Csepeli Hírmondó - NDK-s  Múzeum Budapest 2021.03.11.

 
Csepeli Hírmondó

 

159669086 3839626122761358 5669301162697969232 o

Újabb emléktárgyakkal gazdagodott az NDK múzeum

A járványhelyzet miatt jelenleg nem fogad látogatókat az Orgonás utca 15. szám alatt található NDK múzeum, de amint lehetőség nyílik rá, újra várják az érdeklődőket, akik ingyen tekinthetik meg a kiállítást – mondta lapunknak Bobák János, aki családi háza melléképületében alakította ki a múzeumot. Az utóbbi időben ugyanakkor sok új emléktárggyal gazdagodott a gyűjtemény. A múzeumot 2011. május 7-én nyitotta meg az NDK-s Magyarok Egyesületének támogatásával.
Bobák János közölte, hogy az adományozók egyebek között egykori keletnémet babaruhákat, hagymavágót, kvarclámpát, rádiót, lemezjátszót, mérőműszereket ajánlottak fel a múzeumnak, és az ígéretek szerint további tárgyakkal bővül majd a kiállítás. Újdonság, hogy létrehoztak egy honlapot NDK-s klub néven, amelyen az érdeklődők bővebb információkat találhatnak arról, milyen volt az élet a már megszűnt Kelet-Németországban. Facebookon is elérhetőek az NDK-s múzeum cím alatt. A múzeumot a járványt megelőző időszakban havonta többször is felkeresték a látogatók. Nyáron rendeztek egy baráti találkozót is, amelyen csaknem hetvenen gyűltek össze.
A járványügyi szigorítások enyhítése után az NDK múzeum minden hónap első hétfőjén látogatható bejelentkezés alapján. Elérhetőség: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát..

1989-ben rácsodálkoztunk az NDK-sok tömeges menekülésére, pedig ez zajlott 1949 óta, csak nem rajtunk át

Németország kettészakadása óta kisebb-nagyobb hullámokban, de állandóan tömegek települtek át az NDK-ból az NSZK-ba. A berlini fal 1961-es felépítése óta az egyik legnagyobb áttelepülési hullám volt az 1989-es. A korabeli HVG-ben Bernát György Bonnból és Bedő Iván Berlinből ismertette az NDK-ból való ki-, és az NSZK-ba való betelepülés körülményeit. A cikk 30 éve, 1989 szeptember elején jelent meg, egy héttel azelőtt, hogy a magyar kormány végleg megnyitotta a magyar-osztrák határt a keletnémet menekültek előtt.

Az NDK történetében nem a mostani menekülési hullám az első. A háború végétől a berlini fal 1961-es felépítéséig becslések szerint több mint hárommillió volt a szovjet övezet, illetve az NDK „embervesztesége”, azóta pedig az idei év júliusáig valószínűleg a 600 ezer főt is meghaladta. Igaz, főleg eleinte, néhány tízezren odaátról is áttelepültek a keleti zónába.

Körülbelül félmillióan már az első években a három nyugati övezet valamelyikébe költöztek. Az NDK 1949. évi megalakulása után évente egy-kétszázezer körül volt az áttelepülők száma. Az első igazán nagy hullám 1952-ben és 1953 első felében volt. Az emberek alighanem az 1952 júliusi pártkonferencia után gondolták meg magukat, akkor határozták el ugyanis a szocializmus építésének felgyorsítását. Ez a hullám némileg lecsillapodott Sztálin halála és az 1953. június 13-ai sztrájkok nyomán, amikor visszavonták az életszínvonal-csökkentő intézkedéseket.

Korabeli illusztráció a HVG-ben /// Már nem volt minden fekete vagy fehér

© HVG, 1989

Rövid idő elteltével azonban megint többen vágytak Nyugatra, nem utolsósorban az érezhető életszínvonal-különbség miatt. A statisztikák 1957-ben mutatnak ismét némi visszaesést, mert akkor megszigorították a nyugati utazásokat. Ez persze csak megnehezítette, de nem tette lehetetlenné a dolgot, hiszen a berlini falat ,,csak” 1961. augusztus 13-án húzták fel.

Közvetlenül előtte a jólértesültek nagy csoportja még fellendítette e sajátos kelet—nyugati forgalmat, később viszont inkább szökevényekről, mint áttelepülőkről lehet beszélni. Sokan életüket is kockáztatva szöktek át a falon vagy a két német állam határán — és ezek a vakmerő, kétségbeesett cselekedetek még az idén is többször szomorú szenzációkkal szolgáltak, mint például egy mindmáig rejtélyes léggömbös szökés, vagy egy fiatalember lelövése a berlini falnál.

Az utóbbi években észrevehetően emelkedett a legálisan Nyugatra települők száma. (Nyugaton ez esetben szinte kizárólag az NSZK és Nyugat-Berlin értendő.) Évi 10 ezer körül ingadozott az engedélyek száma 1983-ig, majd 1984-ben hirtelen majdnem 35 ezren kelhettek útra, a következő két évben összesen 20 ezren, 1987-ben ismét csak 11 ezer fölött, tavaly nem sokkal 30 ezer alatt volt az áttelepülők száma.

Ez már a végjáték /// Hamarosan semmi sem állíthatta meg a Trabantokat

© HVG, 1989

Az idei év fordulatot hozott: július végéig majdnem 50 ezren kapták meg a szükséges papírokat, és megalapozottnak látszik a feltételezés, hogy az év végéig minden eddiginél többen, akár 100 ezren is kivándorolhatnak.

Eddig, pontosabban 1989. január 1-jéig, amíg nem volt nyilvános jogszabály az NDK-polgárok külföldi utazásairól és kivándorlásáról, igen bizonytalan volt a kérelmezők helyzete. Sokaknak évekig kellett várniuk — és akkor esetleg azt hozták tudomásukra, hogy kérelmüket elutasítják. Indoklási kötelezettség és fellebbezési lehetőség nem volt. A kérelmezők viszont pusztán ezzel az elhatározásukkal eleve lehetetlenné tették saját helyzetüket lakó- és munkahelyükön.

Az idén változott a helyzet, legalábbis jogilag. A rendelet 3—6 hónapos határidőt szab, írásos indoklási kötelezettséget ír elő, és lehetővé teszi a döntés megfellebbezését bíróság előtt. (Ez utóbbi lehetőség július elseje óta érvényes.) Egyidejűleg viszont minden kivándorlási kérelmet meg kellett újítani, más szóval: újra kezdődött a sorbanállás. Már az év elején a követségfoglalások mutatták, hogy az érintettek nem bíznak igazán az új rendeletben.

A nyári, látványos berlini és budapesti esetekig a követségfoglalás valóban bevált módszer volt: aki egyszer betette a lábát egy nyugatnémet vagy más képviseletre, az legtöbbször büntetlenül távozhatott, éspedig azzal az ígérettel, hogy hamarosan Nyugatra juthat.

Várakozó NDK-sok a budapesti nyugatnémet nagykövetségnél /// A remény nem halt meg

© Fortepan / Szigetváry Zsolt

Azt legfeljebb találgatni lehet, mi indította az NDK illetékeseit a sok engedély kiadására. A lehetséges okok között említhető, hogy az efféle humanitárius cselekedetek mindig is jótékonyan befolyásolták a két német állam viszonyát — mondhatjuk úgy is, hogy ezek a gesztusok valamilyen módon „kifizetődnek” az NDK-nak. Mások szerint az NDK vezetői úgy gondolják: ha ennyi vagy annyi polgárt elengednek, akkor a nyomás előbb-utóbb megszűnik, mert elfogynak a távozni kívánók.

Ennek ellentmondani látszik, hogy a bizonytalan becslések szerint ez a szám nem csökken, sőt, a lehetőségek megnyíltával párhuzamosan növekszik. Inkább csak az érdekesség kedvéért említendő az a híresztelés, hogy állítólag családi házból nagyobb eséllyel lehet kérelmet benyújtani, mint panellakásból.

Mindezeknek a megfontolásoknak ellentmond, hogy a krónikus munkaerőhiány közepette az NDK egyre kevésbé engedheti meg magának az elvándorlást: az orvosoktól a villamosvezetőkig egyre több helyen hiányoznak a távozók.

Egy rövidfilm a szóban forgó időszakról — a Magyarország által nagylelkűen befogadott menekültek elszántak, az NSZK-ba akarnak jutni:

Sokan úgy vélik, hogy önmagában az utazási korlátozások enyhítése is javulást hozna: ha az NDK-polgárok gyakrabban jöhetnének-mehetnének, nem éreznének olyan késztetést, hogy az első adandó alkalommal kinn maradjanak.

Sokukat az NDK általános politikai és gazdasági helyzete nyomasztja — ezen adminisztratív intézkedésekkel aligha lehet segíteni. Érthető tehát, ha — átmeneti, de kézenfekvő megoldásként — tavasz óta rendszeresen felröppen a hír, hogy az NDK becsukja a kiskapuit, és korlátozza a magyarországi utazásokat. Mindeddig ez a hír rémhír maradt.

Az NSZK-nak az NDK-val nincs megállapodása arról, hogy hány keletnémetet fogad évente. Berlin minden évben nagyjából annyit közöl, hogy hány embernek hajlandó megadni az engedélyt az áttelepülésre. Nagy vihart kavart, s azóta is többször az NDK által cáfolt értesülés szerint a keletnémetek nem azonos feltételekkel mehetnek át.

Gottfried Forck berlini püspök áprilisban azzal állt elő, hogy információi szerint három kategóriába sorolják az NDK-ban a kivándorlókat:

  • Az elsőbe az NDK törvényei szerint családegyesítésre jogosultak tartoznak,
  • a másodikba azok, akiknek el kell hagyniuk az országot, mert az államrendet veszélyeztető magatartást tanúsítottak,
  • a harmadikba pedig azokat sorolják, akik egyszerűen el akarnak menni.

Az utóbbiakért — taníttatásuk és egyéb rájuk költött állami kiadások „törlesztéseként” — állítólag 30 ezer nyugatnémet márka fejpénzt fizetnek az NDK-nak. A püspöknek ezt az értesülését soha senki nem erősítette meg.

A pár héttel korábbi Páneurópai pikniken rövid időre már megnyílt a határ /// Új időknek új dalai

© kas.de / Konrad Adenauer Stiftung

Az egyre nagyobb méreteket öltő bevándorlási hullám még a gazdag szövetségi köztársaságnak is gondot okoz. Az építési minisztérium sürgősen és terven felül 100 ezer lakással többet kíván felépíteni, a kancellár pedig megígérte, hogy erre az idén a központi keretből 1 milliárd 125 millió nyugatnémet márkát költ, s ugyanennyit várnak a tartományoktól is.

Az áttelepülők áthelyezésén kívül munkába állításuk is nehézséget okoz. Az persze azonnal kap állást, aki a hiányszakmákban keres munkahelyet. Minden kétkezi szakmunkást, ácsot, kőművest szívesen látnak. Nagyobb bajban vannak azok, akiknek szakképzettsége meghaladja ugyan a kelet-európai átlagot, de nem éri el a nyugatnémet technológiai követelményt. Nem kap állást azonban a számítástechnikai mérnök, az esztergályos vagy a bába. Ám 1,2 milliárd nyugatnémet márkát fordítanak átképzésükre. Amíg nem találnak munkát, addig pedig mindannyian az NSZK-ban születettekkel azonos segélyekre jogosultak.

Ők is jőnek, kopogtatnak — nemcsak NDK-sok akarnak az NSZK-ba menni

Az idén 300-350 ezer „kitelepülő” érkezik az NSZK-ba. azaz háromszor annyi, mint „áttelepülő”. Ez — ha a Bonnban használatos hivatalos szavakat lefordítjuk — annyit tesz: háromszor annyian költöznek Nyugat-Németországba Kelet-Európa NDK-n kívüli államaiból, mint Kelet-Németországból. A legtöbben — a várakozások szerint 100-150 ezren — Lengyelországból érkeznek. Helmut Schmidt egykori nyugatnémet kancellár 1975-ben abban állapodott meg Edward Gierek pártfőtitkárral, hogy a hetvenes évek végéig 125 ezer németajkú polgár települ át Lengyelországból a Szövetségi Köztársaságba. Varsó cserébe 10 milliárd márkás hitelt kapott, kedvező visszafizetési feltételekkel. A „keret” ki is utazott, de Lengyelországban — a német Vöröskereszt adatai szerint — még mindig 750 ezer német nemzetiségű polgár él, s többségük ki is szeretne vándorolni. Útjukban nem áll sok akadály, hiszen a lengyel útlevéltörvények igen liberálisak.

A kitelepülök második legnagyobb csoportját a Szovjetunióból érkező németek alkotják. Egybehangzó becslések szerint a Szovjetunióban 2 millió németajkú polgár él. Bonn és Moszkva közt nincs és soha nem is létezett rájuk vonatkozó keretmegállapodás, de az NSZK külügyminisztériuma már hosszú ideje igyekszik elérni, hogy a Szovjetunió liberalizálja kivándorlási politikáját. A sokáig elzárkózó szovjet magatartásban két éve következett be lényeges fordulat: 1987-ben 15 ezer, azaz hússzor annyi német települhetett át az NSZK-ba. mint egy évvel korábban. Tavaly több mint 47 ezren érkeztek, az idén pedig csupán az év első felében 42 ezren.

Összesen 120 ezerre teszik azok számát, akik eddig Romániából települtek az NSZK-ba. A még ottmaradt 230 ezer erdélyi szász és bánáti sváb közül Bonn hivatalos becslései szerint 180 ezren készek arra. hogy otthont cseréljenek. Ügyüket mindkét országban sűrű titokfelhő övezi, bár egyesek tudni vélik, hogy egy 1978-ban született román—nyugatnémet egyezmény értelmében a Szövetségi Köztársaság évente 10-13 ezret „vásárol meg” a rossz nyelvek szerint Románia legjobb exportcikkének számító német nemzetiségű polgárok közül, s fejenként közel 8 ezer márkát fizet értük. Más források arról is szólnak, hogy Bonn és Bukarest közt folyamatos tárgyalások folynak a fejpénz és a kvóta megemeléséért.

Bár Magyarországon — nyugatnémet adatok szerint — mintegy 200 ezren vannak azok, akik jogosultak volnának a „német állampolgárságra”, s évekkel ezelőtt elő is fordult néhány esetben, hogy Magyarországról származókat németnek fogadtak el, az NSZK budapesti követségén dolgozó egyik diplomata elmondta: nem emlékszik arra. hogy országa az utóbbi időben magyar állampolgárt „németesített” volna.

Egy friss nyugatnémet közvélemény­kutatás szerint az NSZK-ban élők 54 százaléka vélte úgy, hogy a kitelepülők nem azért jönnek, mert németnek érzik magukat, hanem mert jobb életkörülményeket kívánnak, tehát gazdasági menekültek. Egyre többen vennék szívesen a kapuk bezárását. Az NSZK 1949-es alaptörvénye értelmében azonban minden német születésű ember jogosult a „német állampolgárságra”, s így arra, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban lakjon. Hogy ki a „nemet születésű”, azt sokszor nehéz eldönteni. A keletnémet áttelepülőknek könnyű dolguk van: bemutatják személyi igazolványukat, s ez alapján automatikusan kiállítják számukra a nyugatnémet útlevelet. A más vidékről érkezők ügye már bonyolultabb. Nekik ugyanis — hacsak nem eleve „leellenőrizve” érkeznek az országba, ott kell bizonyítaniuk, hogy legalábbis egyik szülőjük vagy két — akármilyen ági — nagyszülőjük német volt, illetve a Német Birodalom 1937-es határain belül lakott. Ez sokszor hónapokat vesz igénybe, egyes esetekben még egy évnél is tovább tart.

Münchenben működik egy 70 dokumentátort foglalkoztató adatbank, amely az Európa keleti részén élő németek adatait gyűjti. Az alkalmazottak néhány esetben alaposan, megizzadnak, mire a dolgok végére járnak, mert az eredeti okmányok — születési anyakönyvi kivonatok, iskolai és halotti bizonyítványok — sokszor már elvesztek, megsemmisültek. A hatóságoknak sok hamisított iratot is ki kell szűrniük: Lengyelországban például jó néhányan a feketepiacon vagy régiségkereskedőknél — állítólag 30 ezer márkáért — veszik meg a régi, birodalmi német papírokat, s ezeket maguk állítják ki saját fölmenőik nevére. „Az NSZK-ba hazatérők egy részének legföljebb annyi köze lehet a németséghez. hogy valamikor volt egy német juhászkutyájuk” — fakadt ki nemrégiben a sajtó képviselői előtt egy maliciózus tisztviselő.

A német nyelvtudás nem előfeltétele a németség elismerésének. Sok „kitelepülő” tolmács segítségével válaszol a nyugatnémet hatóságok keresztkérdéseire.

 

A cikk a HVG 1989. szeptember 2-i számában jelent meg.

Vendégmunkásként az NDK-ban - Negyven éve indult az első csoport Szombathelyről

 Lendvai Emil  2009. október 13. 07:07

Az NDK és Magyarország 1967. május 18-án írt alá azt a megállapodást a vendégmunkások fogadásáról. Bő két évvel később, október 2-án indult a kelet-németekhez az első vasi csoport. Köztük Csaba Béla, aki három évet töltött kint, megnősült és fia született.

Hirdetés

 Mi volt a feltétele annak, hogy valaki vendégmunkás lehessen az egykori NDK-ban?

Különösebb feltétele nem volt. Be kellett töltenie a 18. életévét, feltétel volt az általános iskola elvégzése és a hároméves kint tartózkodás vállalása. Persze az csak jó volt, ha valaki szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkezett. Az NDK-s munkavállalás lényegében szakmai továbbképzésként és nyelvtanfolyamként volt meghirdetve. A jelentkezők döntő többsége betanított munkásként dolgozott és igen fiatal volt.

 Hány fős csoport indult az NDK-ba, és hová kerültek a vasiak?

Magyarország több településéről is indultak vendégmunkások az NDK-ba. Emlékezetem szerint 1969. október 2-án tízfős Vas megyei csoport ment ki a keletnémetekhez, amelynek a tagjai a megyei tanács munkaerő-gazdálkodási osztályánál jelentkeztek. A legtöbben Karl-Marx-Stadtban laktunk egy tízemeletes bérház háromszobás lakásában és a várostól mintegy tizenöt kilométerre lévő irodatechnikai cégnél dolgoztunk. Itt a közismert Erika írógépeket és Ascota számológépeket szereltük össze. A többség betanított munkás volt, én mechanikai műszerészként egy tisztán német brigádba kerültem. Ennél a cégnél egyébként 36 magyar dolgozott. Természetesen más városokban is sok vendégmunkást foglalkoztattak.

 A nyelvtudás egyáltalán nem volt feltétel?

Nem kellett tudni a német nyelvet, s nem is beszélte senki sem. Az indulás előtt Szombathelyen kéthetes nyelvtanfolyamot szerveztek a számunkra, ahol az alapszókészletet elsajátíthattuk. Majd a kinti gyárban önként lehetett részt venni egy német nyelvtanfolyamon, amelyet egy már odakint élő kőszegi sváb férfi tartott.

Kétszer annyi volt a fizetés, mint itthon

 Milyen volt a fogadtatás, mennyire „örültek” a németek a magyar munkások érkezésének?

Bizonyos tartózkodás mellett konfliktusmentes volt a fogadtatás, nem volt ellenségeskedés. Amikor már a nyelvet is beszéltük egy kissé, még sorosabb kapcsolatba kerültünk a német kollégákkal. Örömmel mondhatom, hogy engem hamar megkedveltek a brigádom tagjai, Egy hónap alatt betanítottak, és megtanultam a szaknyelvet is.

 Mennyivel lehetett többet keresni az NDK-ban, mint idehaza?

A fizetés kétszer annyi volt, mint Magyarországon egy hasonló munkakörben, de a pénz vásárlóereje is sokkal jobb volt. Napi 30 márkát kerestem, egy márka 4-5 forint volt. Már akkor minden szombat szabad volt a keletnémeteknél, de ha valaki hétvégi munkát is vállalt, azt duplán fizették. Semmiféle kiszolgáltatottságot sem éreztünk, ugyanannyi pénzt kaptunk ugyanazért a munkáért, mint a németek. Tudomásom szerint a mai, nyugati országokban dolgozó vendégmunkásoknál ez nem így van.

 Hogyan töltöttétek a szabadidőt, voltak-e közös bulik a németekkel?

Munka után busszal vittek haza bennünket Karl-Marx-Stadtba, aztán bevásároltunk magunknak, s különböző programokat szerveztünk. Főként hétvégén mentünk el szórakozni, sörözők, táncos helyek álltak rendelkezésünkre. Pénzszűkében nem voltunk. Előfordult, hogy németekkel együtt is elmentünk szórakozni. Azt is annak az időszaknak köszönhetem, hogy tizennyolc éves koromban megtanultam önállónak lenni, egy idegen környezetben gondoskodni magamról. Odakint csak egymásra számíthattunk a magyar társaimmal.

Az 1970-es években többször is jártam az NDK-ban, s ott azt hallottam, hogy a német családok féltették leányaikat a magyar fiúktól, ezért kiírták a házak bejáratára, hogy magyaroknak belépni tilos.

A mi időnkben ilyenről nem hallottam, hiszen még csak akkor kezdték megismerni a németek a magyarokat. Lehet, hogy később előfordult ilyen. Persze nálunk is volt konfliktus német és magyar srácok között a német lányok miatt, több magyar vendégmunkást is haza kellett rendelni botrányokozás, fegyelmezetlenség miatt, de nem ez volt a jellemző. Minden csoporthoz rendeltek egy magyar állami megbízottat, aki továbbította, kezelte a gondokat, problémákat, közvetített a magyarok és a németek között.

 

Műtét és esküvő

 Milyen gyakran lehetett hazautazni, mennyit tudtak a keletnémetek Magyarországról?

Két hazautazást a cég fizetett, kettőt mi álltunk a szabadságunk terhére. Főként ünnepnapokra jöttünk haza. Az idősebb németek meglehetősen keveset tudtak Magyarországról, egyesek azt hitték, hogy még mindig lóháton közlekedünk. A fiatalok már felvilágosultabbak voltak, sokan jártak közülük Budapesten, a Balatonon. Azt nem hallottam annak idején, hogy a nyugatnémet rokonaikkal nálunk találkoztak volna.

 Bizonyára voltak soha el nem felejthető emlékezetes élmények, események…

Néhány esetre igen jól emlékszem negyven év után is. Egyik nap perforált vakbélgyulladással szállítottak a gyárból egy közeli kisváros kórházába, ahol azonnal meg is műtöttek. Ahol az orvosok, ápolók példamutatóan bántak velem, igen odafigyeltek rám. A hálapénz, a paraszolvencia rendszere nem létezett, a németek szerint sértés lett volna pénzt felajánlani az orvosnak vagy az ápolóknak. Az operáció után a műtétet végző orvossal nem is találkoztam, nem járt az ágyamhoz, hogy kiudvarolja a hálapénzt. Az egészségügy színvonala, az erkölcsi hozzáállás már akkor jobb volt, mint most minálunk. Nem igaz tehát, hogy az egész egykori szocialista blokkra jellemző volt a hálapénz rendszer. Másfél hónapot töltöttem kórházban.

 

A német és magyar munkatársaim tudták, hogy nagy a baj, s pénzt gyűjtöttek a számomra. Még nem tudhatták, hogy koporsóra vagy a keresetkiesés pótlására kell a pénz. Amikor kiderült, hogy meggyógyultam, az állami megbízott hozta be a kórházba az összegyűlt összeget. A németek egyébként a hivatali életben sem ismerték a kivételezést, a korrupciót.

Egy másik emlék a házasságomhoz kötődik. Jómagam egy-másfél évig éltem a magyar társaimmal együtt, majd megnősültem. Német lányt vettem feleségül, s az ő családjához költöztem. Nem mindennapi sztori volt, amikor kötőhártya-gyulladást kaptam, és lekötött szemmel úgy néztem ki, mint egy kalóz. Ennek ellenére mezítláb, jogosítvány és bukósisak nélkül felültem egy Jawa motorkerékpárra. Balszerencsémre már az első utcasarkon „lemeszelt” a rendőr. Különösebb ügyet nem csinált a szabálysértésből, kiállított egy csekket 50 márkáról, ami még kétnapi keresetemnek sem felelt meg, s mehettem az utamra.

Nem vol előny német vendégmunkásnak lenni

 Milyen volt az élet akkoriban az NDK-ban, mit lehetett venni a kinti kereseten?

Hiánygazdaság volt, sok mindent előre kellett megrendelni, de ehhez fegyelmezetten alkalmazkodott is a lakosság. Tudták, hogy ha téliszalámi érkezik, akkor csak tíz deka vásárolható belőle, s a utcákon is kapható bratwursthoz csak egy zsemle jár. A vendéglátóhelyeken nem lehetett üres szék az asztaloknál, bárkit odaültethettek, s előfordult, hogy a helyekért sorba kellett állni a bejáratnál. A kinti keresetéből a legtöbb fiatal MZ motorkerékpárt vásárolt. Ez egy igen gyors motor volt, s bizony a száguldozás sok kint dolgozó magyarnak az életébe került. A legtöbben a három év alatt az NDK-ban szereztek jogosítványt, s a bankok a magyaroknak is adtak vásárlási kölcsönt.

 Mint említetted, az első feleséged német volt. Hogyan ismerkedtetek meg?

Egyik este egy zenés-táncos szórakozóhelyen jöttünk össze, ő a testvéreivel volt én a társaimmal. Még a kint tartózkodásom alatt elvettem feleségül, sőt, született egy fiúnk is, akit három hónapos korában hoztunk Magyarországra. 1972 szeptemberében tértem haza, de már a német feleségemmel és a fiammal. Sokkal jobb, gondtalanabb életem lett volna az NDK-ban, de a magyar szívem hazahúzott, a feleségem pedig azt mondta, hogy ott él, ahol én szeretnék.

 Volt valami előnye a hazatérés után annak, ha valaki vendégmunkásként külföldön dolgozott?

Előnye? Szinte büntetésnek számított. A feleségem nem kapott gyest, nem tudott munkahelyet szerezni. Egy fillért sem kaptunk az első időszakban, családi támogatásból tengődtünk. Kintről hoztuk a háztartásunk berendezéseit, és még volt egy kis spórolt pénzünk, amit hamar fel kellett élnünk. A nagymamámnál laktunk. A korábbi munkahelyemre nem mentem vissza, mivel fiatal házasként sokat kellett volna távol lennem a családomtól. Inkább elhelyezkedtem egy varrodában műszerészként 1400 forintért. A lakbérünk 400 forint volt, így 1000 forint maradt megélhetésre havonta. Hogy mennyire nem törődtek velünk, arra jó példa, 1973. január 2-án bevonultattak katonának. Áprilisban ugyan egészségügyi okokból leszereltek, addig azonban egy fillérnyi támogatást sem kapott a feleségem.

 Úgy tudom, az egykori vendégmunkások létrehoztak egy weboldalt .

Ezt igen jó ötletnek tartom. Ennek segítségével jómagam is fel tudtam venni a kapcsolatot negyven év után egy magyar társammal. Sikerült már több országos nosztalgiatalálkozót is összehozniuk az egykori vendégmunkásoknak a honlapon keresztül. Azt az időszakot ugyanis nem lehet elfelejteni, a múltat pedig ápolni kell.

1967-ben a magyar Munkaügyi Minisztérium és az NDK Munka- és Bérügyi Államtitkársága munkaerő-együttműködési egyezményt kötött, amelynek keretében magyar fiatalok NDK-beli vállalatoknál dolgoztak, nyelvet és szakmát tanultak. A foglalkoztatással az úgynevezett Ratkó-korszak népes korosztályát, valamint az új gazdasági mechanizmus életbe lépésével prognosztizált munkaerő-fölösleget kívánták elhelyezni, míg az NDK a munkaerő-szükségletét pótolta ezen az úton.

1980-ban utazott ki hároméves szerződéssel az utolsó csoport. Az egyezmény 12 éve alatt több mint 30 ezer fiatal dolgozott az NDK-ban, közülük mintegy 15 ezren töltötték ki munkaszerződésüket. Egyes források szerint körülbelül 10 ezren élnek közülük ma Németországban.

nyugat.hu

  2009. október 13. 07:07

 

NDK múzeum az Orgonás utcában

Létezett egy egyezmény a korábbi NDK és Magyarország között 1967 és 1983 között, amelynek értelmében magyar fiatalok dolgozhattak Kelet-Németországban három évig. Összesen mintegy 40 ezer magyar élt ezzel a lehetőséggel. Köztük volt Bobák János, aki villanyszerelőként végzett a Bajáki Ferenc Szakközépiskolában (most Weiss Manfréd iskola) 1977-ben, majd Erfurtba került az Umformtechnik gépgyárba. Jelenleg az ELMŰ-ÉMÁSZ Kereskedelmi Kft-nél ügyfélmenedzserként dolgozik. Hosszú évek alatt összegyűjtötte azokat a tárgyakat és dokumentumokat, amelyek az NDK-ból származnak. Gyűjteményéhez sok NDK-s társa, ismerőse hozzájárult, végül 2011. május 7-én megnyitotta az NDK múzeumát az NDK-s Magyarok Egyesületének támogatásával a családi házukban, az Orgonás utca 15. szám alatt.

„Kalandvágyból, a jobb fizetés reményében vállaltam munkát az NDK-ban. Abban az évben több százan mentünk Erfurtba. A cég biztosított lakást, ahol öten laktunk. A fizetésem már az elején magasabb volt, mint itthon. Ott ismertem meg a feleségemet, aki Pécsről került Erfurtba. Két évig dolgoztam kint, és a házasságkötés miatt jöttünk haza. Időközben rengeteg NDK-ból származó különféle használati és háztartási tárgyaink lettek. Az NDK-ban dolgozó egykori magyar fiatalok egy csoportja megalakította az NDK-s Magyarok Egyesületét 2009-ben, majd rá egy évre megszületett az ötlet, hogy jó lenne a sok kelet-német emléktárgyat megőrizni és kiállítani. A családi házunk egyik helyiségében nyitottuk meg a múzeumot, amelyet bárki ingyen megtekintheti” – mondja Bobák János.

A szoba nagyságú helyiség polcai tele vannak emlékezetes mindennapos eszközökkel. Ismerős a turmixgép, szendvicssütő, habverő, kávé- és húsdaráló, hajszárító, ágymelegítő, lábasok, termoszok, centrifuga, mosógép, az olcsón felvásárolt plédek, tűzhelyek. Akkoriban nagy keletje volt a kelet-német Praktika fényképezőgépnek, diavetítőnek, rádiónak, magnónak, óráknak. Megtalálható egy egész készlet kelet-német márka, sok aprópénz, mindenféle érmék, jelvények, lottószelvények, eredeti munkaszerződések. Különleges darab a fűtőszálas autó jégkaparó. A magyar AMO szappan úgy került ide, hogy az NDK-ban jó pénzért el lehetett adni, mert hiánycikk volt, és a németek szerették a finom illatát. A Magyarországon vásárolt Lewis farmerért is szép árat fizettek. Egy német szendvicssütőt vagy fényképezőt pedig idehaza lehetett eladni haszonnal. Várható, hogy Erik Honecker, az utolsó kelet-német pártvezető képével is bővül a gyűjtemény, mert annak idején minden helyen lehetett látni a portréját.

„Az egyesület tagjai rendszeresen összejárnak, évente megrendezik az NDK-s magyarok országos találkozóját. Németországba minden év tavaszán nosztalgia utat szerveznek, barátság fákat ültetnek azokban a városokban, ahol dolgoztak. Találkozókat, kirándulásokat szerveznek az egész ország területén. A múzeum folyamatosan gyarapodik, mert mindig akad valaki, aki elhoz egy régi emléktárgyat, dokumentumot. Vándorkiállításon is részt veszünk. A látogatók száma változó: egyszer 10-15 látogató is érkezik, máskor alig. Szívesen fogadok mindenkit, akár egy történelmi órán is be lehet mutatni, milyen volt az NDK” – teszi hozzá Bobák János.

Az NDK múzeum márciustól októberig minden hónap első hétfőjén látogatható bejelentkezés alapján az Orgonás utca 15. szám alatt. Elérhetőség: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.. Bővebb információ az NDK.hu oldalon olvasható.

Cs. A.

2019.január.22. 

További cikkeink...