Amikor 72 órán belül el kellett hagyni az NDK-t

Összejövetelt rendezett az NDK-s Klub Baráti Társaság az Orgonás utca 15. szám alatt lévő családi ház kertjében, ahol Bobák János tulajdonos NDK-s állandó kiállítása is látható. Az eseményen azok gyűltek össze, akik a már megszűnt NDK-ban dolgoztak a hetvenes, nyolcvanas években. A baráti társaság rendszeresen szervez találkozókat.

A hétfői baráti találkozóra mintegy húszan érkeztek. Bedy Tibor 1978-81 között dolgozott Erfurtban az Unformtechnich vállalatnál géplakatosként.

„Huszonhárom éves voltam, amikor sokat meséltek az NDK-ról, s a barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy munkát vállalunk Erfurtban. Tetszett a munkahelyem, elég gyorsan megtanultam németül. A brigádban, ahol vegyesen dolgoztak magyarok és németek, mindig hozzám fordultak segítségért, ha németül kellett beszélni. Erfurtban mintegy négyszáz magyar dolgozott, két kolóniában éltek. Jól ismertük egymást. A vállalat biztosította a szállást: egy kétszobás lakásban laktunk hárman. Később, amikor a magyar barátnőmmel összeházasodtunk, egy egyszobás lakásba költöztünk. Szabadidőnkben gyakran kirándultunk a környező helyekre. Emlékszem, akkoriban nagy áruhiány volt az országban. Hosszú sorok álltak a banánért, és megszabták, hány kilót vehetünk. Ekkor a feleségem és én is külön beálltunk a sorba, hogy több banánhoz jussunk. Karácsonykor a fenyőfadíszekért tolongtak az emberek. Amikor hazaköltöztünk, egy konténerben szállítottuk Magyarországra az összegyűjtött értékeinket. Hoztunk egy kötőgépet, amellyel pulóvert lehetett kötni. Az NDK-s robotgép turmixolt, darabolt, szeletelt, évtizedekig bírta. Volt egy borotvapenge-élezőnk, amely hasznos darabnak számított, ma már nincs forgalomban. A német nyelvtudásomnak később is hasznát vettem, mert Mosonmagyaróváron olyan gyárban dolgoztam, ahol német gépek működtek.”

Kovács László Zoltán két alkalommal vállalt munkát az NDK-ban: először 1968-71 között Lipcsében, majd 1975-80 között Cottbusban.

„Húszéves voltam, Erzsébeten laktam. Itthon elég kilátástalannak éreztem a helyzetet, közben hírét vettem az NDK-s lehetőségnek. Esztergályos, technikusi szakmám volt. Lipcsébe egyszerre 208 magyar utazott, közülük csak ketten voltak nők. Egy tízemeletes, egy kilométer hosszú lakóházban szállásoltak el, ilyen méretes épületet azóta sem láttam. Három műszakban dolgoztam egy könyvkötőgépgyárban, a fizetésem 400-600 márka volt, ami nem sok. Szerveztek német nyelvoktatást, de a munkám miatt nem mindig tudtam eljárni. Igazából a német lányoktól tanultam meg németül, mert természetesen csajoztunk. A 206 magyar férfiból legalább 80-100 német nőt vett feleségül. Nem éreztem jól magam az NDK-ban, mert keveselltem a fizetést, gyenge volt a nyelvtudásom és túl hidegnek, kimértnek találtam a németeket. Hazajöttem, megnősültem, született egy fiam, két évig jártam a műszaki főiskolára. Aztán rájöttem, hogy mégsem volt olyan rossz sorom az NDK-ban. Újra kimentem, és életemben nem éltem olyan jól, mint akkor 1975-80 között. A fémiparban dolgoztam szerelő lakatosként. Szép fizetést kaptam, szakmailag elismertek, a feleségemmel tizenegy hónap alatt összegyűjtöttünk egy Wartburg kocsira való pénzt. 1980-ban történt, hogy a kilencéves fiam miatt behívattak az iskolába, és egy rajzot toltak az orrom elé. Az volt rajta, hogy horogkeresztes tankok lőtték a vörös csillagos tankokat, a fiam bizonyára a német osztálytársaitól tanulta el ezt. A tanító értesítette az igazgatót, ő pedig a Stasit (az NDK állambiztonsági elhárítását): a fiamnak 72 órán belül el kellett hagynia az országot. Így végül hazaköltöztünk, de itthon már nem volt bántódásunk az ügy miatt.”

(Az NDK-s múzeum ingyen tekinthető meg, de előtte időpontot kell egyeztetni a 06-20-357-3626 telefonszámon, illetve a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen.)

Cs. A.