NDK-magyar munkaerő-csere egyezmény

– K. mesélj már, miért ment haza D.?

– Nem hazament, hanem hazavágták.

– Mégis, miért? Hiszen minden értekezleten felszólalt, úgy volt elkönyvelve, mint aki teljesen új és sajátos módszereket alkalmaz a nevelésben.

– Nem éppen újak voltak, de valóban egyéniek. Annyi biztos, hogy megfélemlített mindenkit, nem rend volt lakóotthonban, hanem kényszer, ami a félelemből fakadt. D. szerint csak ő értett a dolgokhoz, mindenhez, mindenki más hülye volt, és úgy is állt hozzá, hogy majd én megmagyarázom, hogyan csináljátok.

D. volt a negyedik otthonnevelő. Három és fél éve vagyok itt. Az első éppen akkor ment haza, mikor kijöttünk. Öreg volt, kicsit már szenilis, de nagyon rendes. Vasutas volt, ott lógott a szekrényben az ünnepi egyenruhája, amit időnként fölvett és roppant büszkén feszítetett benn. Két fölvétel között pedig – ha valakivel jóban volt – kiváltságként megmutatta az egyenruhát a szekrényben. Úgy került ki az NDK-ba, hogy mint vasutas látta az induló különvonatokat, s mikor utánakérdezett hallott az otthonnevelői állásról.

Utána egy olyan nevelő érkezett, aki egyszerűen nem tudta elviselni a rendetlenséget, koszt. Lakásellenőrzés közben elfogta a hányinger, rosszul lett. Haza is ment hamar.

Egy rövid ideig a másik, megszűntetett lakóotthonból jött át az otthonnevelő, de D. megérkezésekor másik kolóniára került.

Akkor még mi, az üzemei vezetőség egy lakásban laktunk. Láttam D. káderlapját, amelyen többször hangsúlyozta, hogy ő fegyverrel a kezében harcolt az ellenforradalom ellen.

Nos, a megérkezése másnapján lejött a lakásunkba, bemutatkozott: D. vagyok, elterpeszkedett a fotelemben, és kinyilatkoztatta:

– Azért jöttem, hogy rendet csináljak itt.

– Ugye te vagy a KISZ-titkár – mutatott rám –, nos én majd mutatom az irányt, amerre menni fogtok.

Beszélt még sokáig, Lenin-idézeteket skandált, mi megszólalni sem tudtunk, annyira ledöbbentünk.

Valamivel később, mikor magamhoz tértem, mondtam neki, hogy mi már megszoktuk, hogy együtt dolgozunk és állapítjuk meg, hogy merre kell mennünk, mi nem végrehajtók vagyunk. Ezen szörnyen felkapta a vizet, biztosan nem várta, hogy ellentmondjanak neki, rögtön el is kezdett fenyegetőzni, hogy ő nem hajlandó ilyen emberekkel együtt dolgozni, és be is jelenti ezt a megyei vezetőségnek, majd paprikás fejjel elrohant. Így kezdődött a kapcsolatunk s ettől jobb nem is lett soha.

Valóban nem tekintett partnernek bennünket, helyesebben senkit. Mindenbe beleszólt, mindenről megvolt a maga önkényes véleménye. Ha valami előtt akadályt látott, moralizálni és idézgetni kezdett mindenféle filozófustól. Minden találkozásunk úgy kezdődött, hogy párperces beszédet tartott. Pl. „Ha valaki kommunista, én igazán elmondhatom magamról, hogy kommunista vagyok. Én önzetlenül harcoltam fegyverrel a kezemben ezért a rendszerért. Nekünk az a feladatunk...” stb., ömlött belőle a szó. Mindig meghívtuk KISZ-gyűlésre, el is jött. Ilyenkor csak a számat leste, hogy mikor veszek levegőt, akkor átvette a szót és elmondott még egyszer mindent, bekapcsolt teljesen más dolgokat, szétzavarta a figyelmet, szinte egyetlen napirendi pontot sem tudtunk rendesen befejezni. Mikor hordtuk szét a meghívókat a KISZ-gyűlésre, már mondták a srácok, hogy ne is haragudjak, ők nem fognak eljönni, mindig csak D-t hallgatni, otthongyűlésen, lakásellenőrzéskor, vagy ha elkapja őket a folyosón – elegük van belőle.

Szóltam is neki erről: legyen szíves ne vegye át azonnal a szót tőlem, ha egy pillanatra becsukom a számat. Képzelheted a reagálást: ő nem ezt érdemli azért az áldozatért. segítségért, amit nekünk nyújt, és nem is jön el többet és majd meglátjuk, hogy az ő segítsége nélkül nem megyünk semmire.

Mindenben hihetetlen személyeskedő volt. Volt egy nagyon szépen berendezett irodája, de soha nem tartózkodott ott, a lakásán lehetett felkeresni. Ha telefonon keresték, a portásnak föl kellett szaladni hozzá, mire ő pár perc múlva nagy kegyesen lement. Mint mondta: „Nem szabad azonnal ugrani nekik!”

Az volt a taktikája, hogy mindenkit össze akart ugrasztani mindenkivel, mindenkiből ki akart húzni valamit a másikra vonatkozólag, amivel a kezében tarthatta volna őt. Most. hogy hazament, sokat beszélnek róla megkönnyebbülten a srácok.

Mondja az egyik, hogy ő személy szerint D-nek köszönheti, hogy nem vágták haza. A srác becsempészett egy csajt, nagy botrány lett belőle, de különben rendesen dolgozott; más problémája sem igen volt, így szinte szóba sem került, hogy netalán hazaküldenék. D. mégis lement hozzá, és azt mondta, hogy bár a fegyelmi bizottság haza akarja őt küldeni, ő nem fogja engedni.

D örökké a lakásokat járta, folyton szaglászott. Megesett, hogy valaki csendben ment fel a lépcsőn és ott meglátta D-t az ajtó előtt éppen hallgatózva. Ha valaki ellenmondott neki, azt rögtön haza akarta vágni okkal, ok nélkül, mindegy. Egy fegyelmi előtt álló srác visszamondta nekem, hogy megkereste őt D., aki elmondta, hogy ezek a szemetek – ezek mi voltunk, a vezetőség – haza akarnak vágni téged, de én segítek rajtad. Ha sűrűn pislogok a szememmel, akkor jól beszélsz, tanúsíts megbánó magatartást a tárgyaláson, de ha elhúzom a szám, akkor kezdjél el másról beszélni, mert akkor rosszul szóltál. A tárgyaláson meg, amikor a srác kiment, hogy meghozzuk a határozatot, elkezdett mindenfélét mondani rá, hogy csak egyetlen lehetőségünk van: a hazaküldés.

Én csak hivatalos témában voltam hajlandó beszélni vele. Egyszer feljött hozzánk. A feleségem É. – akkor még csak a menyasszonyom volt – ott vendégeskedett. É. sokat segítette nekem, plakátokat rajzolt, mindenféle kulturális rendezvényt szervezett. Beszélgettek, É. megkínálta egy pohár borral D-t. Ali vártam, hogy elmenjen, mert tudtam róla, hogy ott marad a legszívesebben, ahol megkínálják ezzel-azzal. Le is szúrtam É-t, hogy mit csinált, minek kínálta meg, össze is vesztünk. Azt mondta, hogy nem lehet örökké fenntartani a rossz viszonyt, ki kellene békülni, hogy együtt és jobban lehessen dolgozni. De akkor már erről szó sem lehetett, én még azt a pohár bort is sajnáltam D-től. Kicsit később feljött É. öccse és mondja, hogy a 202-esben volt, D. is odament és É-t elmondta mindennek, hogy egy buta karrierista liba, aki csak azért segít nekem, hogy elvegyem segítségül. É. megdöbbent, de másnap, ahogy óvatosan rákérdezett a többieknél, hogy miről volt szó, ők is ugyanazt mondták.

Volt, hogy szarral kenték be a kilincsét, meg a lábtörlőjére szartak, mert a srácok nem tudták az ellenszenvüket kifejezni.

Nőnapon beült a rendezvényre, öt órakor átvette a szót, tizenegykor még mindig beszélt, senki sem tudta, hogy most mi ez, ünnep vagy önvallomás: „Az én drága aranyos párom...” - erről beszélt egész idő alatt. „Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem állna segítve mellettem. Én rögtön öngyilkos lennék.” Hatalmas energiával tudott magyarázni, gesztikulált, verte a mellét: szónokolt.

Szinte mindig hazudott, nem volt egy őszinte megnyilvánulása, ezt hamar észrevettem. Az állami megbízott az ő embere volt – D. távozása után két nappal le is mondott a funkciójáról –, de végül ő is elismerte, hogy bizony inkorrekt módon viselkedett.

D. folyton kérte tőlem a jelentéseket a KISZ-munkáról, s ezek azután az ő jelentésébe kerültek be a következő szöveggel: „irányításom alatt", „felügyeletem alatt” megrendezésre került ez és ez. Pedig nemhogy nem felügyelte, nem is tudott ezekről a rendezvényekről. Belőlünk élt.

Öt-hat órán keresztül tartott a vezetőségi megbeszélés, ebből ha negyed óra volt a miénk, a többit ő beszélte át.

Én nagyon sokat panaszkodtam rá a megyei vezetőségnél azok után, hogy láttam: nem tudunk kijönni egymással. Nehezen hittek nekem, de az volt a „szerencsém", hogy velük szemben is ugyanígy viselkedett. A KISZ-titkár előtt a párttitkárt szidta és mondta el minden tehetségtelen alaknak és viszont. (Egyszer egy megyei rendezvényen nagyon nem tetszett neki, amit a megyetitkár mondott, és így kezdte a hozzászólását: idefigyelj fiacskám....) Szerencsétlenségére ők nagyon jól kijöttek mindannyian egymással, együtt dolgoztak, tehát csak maga alatt vágta a fát.

Tavaly nyáron beadtam a hosszabbítási kérelmemet, tulajdonképpen KISZ-felkérésre akartam hosszabbítani, és tudtam, hogy meg is fogom kapni. Éppen akkoriban állítottuk össze egy jelentést D. tevékenységéről, hazugságairól, és akkor folyt ennek a vizsgálata. D. lejött hozzám, körülnézett, van-e más is rajtunk kívül a lakásban, aztán nekikezdett: „Karcsi, tudod-e, hogy rajtam múlik a te hosszabbítási kérelmed?” .Tudtam, hogy ez nem igaz, de kíváncsi voltam, hogy mi sül ki belőle: „Tudom ... bátyám, és szeretnék is maradni még egy évet.” „Nos, akkor a holnapi vizsgálaton visszavonsz mindent, és azt mondod, hogy a szakszervezeti titkár beszélt rá téged, hogy te is írd alá azt a papírt. Ha valaki mellettem áll a magyar vezetőségből, úgyis nekem fognak hinni. Mondd el nyugodtan azt, hogy ami eredményt elértünk, azt mi ketten csináltuk, a többiek csak statisztáltak hozzá.”

Mondtam neki, hogy ez nem igaz, és valóban nem is volt igaz, én ilyent nem állíthatok. Vörös lett a feje, ismét jött a nagy erkölcsi szöveggel, megfenyegetett, hogy semmi esetre sem lesz hosszabbítás és elrohant.

Persze, hogy hosszabbítást kaptam, ő meg fegyelmit. De ha nem maradok itt a negyedik évre, biztosan kihúzza még sokáig.

Végül csak összejött neki annyi, hogy hazavágják. A vállalattal nagyon rossz volt a kapcsolata. Egyszer nagyon összeveszett a tolmáccsal, pedig az csak közvetített, és másnap fel is mondott. Erőszakos volt és ott is csak önkényeskedett. Előttünk a vállalatot szidta, hogy kizsákmányolják a szegény magyar srácokat, ne hallgassunk a vállalatra, követeljük az órabér-emelést. Mondtuk neki, hogy ez nem az ő dolga, hagyja csak a vezetőségükre, majd mi megoldjuk, jobban tudjuk, miben lehet eredményeket elérni. Ő mégis bement, verte a palávert. Az sült ki belőle, hogy a káderigazgató megelégelte a dolgokat, behívatott egy csomó srácot és jegyzőkönyveztette D. viselt dolgait a lakóotthonban, a megfélemlítéseit, az erőszakosságát.

Közrejátszott az is, hogy decemberben volt egy otthongyűlés, voltunk vagy ötvenhatan. Rendben ment az egész, amikor a fegyelmi helyzetről került volna szó, D-nek kezdett pirosodni a feje, felállt, elkezdett üvölteni erre mintha összebeszéltek volna a srácok, harminchatan felálltak és kimentek a teremből. D. erre rájuk szabadította a szövegét, erre további két ember elment. És mindez jegyzőkönyvbe került. D. mindenkit hazaküldött volna a legkisebb vétségért: ha egyszer nem takarított valaki, már íratta volna a hazaküldési papírjait.

Beadványt küldtünk a Munkaügyi Osztálynak, amelyben választás elé állítottuk őket: vagy D. vagy mi megyünk. Meg is kezdődött a vizsgálat. D. akkor ismét fölkeresett, hogy vonjam vissza a jelentést és álljak mellé. Ne akarjam kikészíteni őt és a családját, nem lehetek ilyen. Mondtam neki, hogy sokszor kértem őt: változtasson a módszerein, mert ennek nem lesz jó vége, de ő erre nem volt hajlandó, sőt még inkább ellenségesen viselkedett velünk szemben. Mindezt maga intézte el magának. Mondta többször régebben, hogy 8 ezer forintos állást kapna otthon, én nem is sajnálom egy pillanatig sem, mert már régen itthagytam volna a munkám az otthoni 8 ezer forintos fizetésért. Megintcsak bepirosodott a feje, azzal fenyegetőzött, hogy börtönbe csukat a szakszervezeti titkárral egyetemben. Erre csak nevetni tudtam.

Végülis a szerződését fegyelmi úton felbontották. Meg sem várta a határidőt, két nappal előtte elment úgy, hogy senkitől sem köszönt el. A tolmács mondta, hogy éppen a pályaudvaron volt, amikor csomagját adta fel, és mikor megkérdezték tőle, hogy mikor utazik, addig nem válaszolt, míg ő is ott volt. Az útlevelét sem személyesen vitte be a Munkaügyi Minisztériumba, hanem a feleségével küldte be.

Most voltunk egy kiránduláson, nagyon felszabadult volt a hangulat, mesélgettek D-ről, most az a szám, bedobta valaki, hogy similabdákat árul a Keleti Pályaudvaron. Megérkezett az új nevelő, fiatal, értelmes srác, még csak egy fél órát beszélgettem vele, de nagyon-nagyon más. Valahogy mindannyian föllélegeztünk.

Forrás: Zsebényi József kutatása és munkája alapján.