KARÁCSONYI ÖNKORMÁNYZATI AJÁNDÉK - WINCZHEIM TIBOR
KARÁCSONYI ÖNKORMÁNYZATI AJÁNDÉK
- Apu! Kinyitnád a kertkaput? – kérdezte a lány a nyugalmazott főtiszt édesapját egy nyirkos, nedves november közepi őszi reggelen, majd hozzátette. - Úgy utálok a kapu előtt kikecmeregni a kocsiból csak azért, hogy annak kinyitása után újra belemásszak, majd három-négy métert előre menve megint megálljak, újra kiszálljak, majd a kapu bezárása után ismét beüljek! Mire mindezekkel megvagyok, a gerincemig hatol a hideg!...
- Persze, hogy kinyitom kislányom, aztán, utánad be is zárom, tőlem akár indulhatsz is az irodába!
- Köszi, de nem kellene felvenned valami kabátot? Pizsamában akarsz kaput nyitni?
- Miért, mi gondod van vele? Tudtommal nem tiltja a törvény!
- De megfázhatsz! Ki hallott már olyat, hogy öt fokban húsz métert gyalogoljon valaki papucsban, pizsamában?...
- Nana! Az öt fok pluszban van, tehát nem lehet túl hideg! Egy edzett szervezettnek meg sem kottyan! Na, indulj!
- Könnyen beszélsz most apukám, de holnapra már csak nulla fok körüli hőmérsékletet mond a rádió! Akkor legyél nagylegény!
- Sok a beszéd picinyem, haladj, mert elkésel! – mondta az apa, majd előre menvén kinyitotta a kaput. Miután lánya kihajtott az útra, gondosan bezárta azt, majd „jóreggeltet” köszönt a szemben lakó Kovácséknak, akik a teraszon ácsorogtak télikabátban és cigarettáztak. (Az öreg nyugdíjasnak feltűnt, mióta ezek nemrég ide költöztek, reggel nyolc körül mindig egyszerre csődültek ki a teraszukra, és szívták el ott a cigijüket. A ház úrnője – aki a nagyszámú bagózók sisere hadát szaporította, bizonyára nem tűrte meg a bagófüstöt a lakásban…).
És ez így ment a hónap utolsó napjáig…
*
- Na Kislányom, indulhatsz, nyitom a kaput! – szólt a volt tábornok, december első napján, és indult a telek elejére.
- Köszi szépen, de nem vagy túl ledéren öltözve? Ma fagypont körül van a hőmérséklet, lassan itt lesznek a nagy zimankók, és a végén még tényleg meg fogsz fázni!
- Lári-fári! Még hogy én megfázzak! Nem olyan fából faragtak engem! Nem vagyok én tápos csirke, a teringettét! Ha fiú lennél, megszidnálak, micsoda egy gyenge kis anyám asszony katonája vagy, de így nem szólok semmit! Na, indulj, mert elkésel!
Miután lánya kikanyarodott az utcára, intett a szembe szomszédoknak, akik meleg pulóverben, kezüket dörzsölve szívták büdös bagójukat. És így teltek a következő hideg téli napok…
*
- Nyithatom a kaput Picinyem? – kérdezte a volt katonatiszt, miután megitta a reggeli kávéját.
- Megköszönném, de ugorj bele valamilyen gúnyába, mert be fog fagyni a…, de nemcsak a kerti medence… Mínusz öt-hat fok van! Ezzel már nem szabad játszani apu!
- Ne félj, amíg engem látsz! – vágott közbe az apja. – Majd, ha piros hó esik, akkor fogok ágynak dőlni! De arra a napra még várnod kell! – mondta, és indult a kertkapu felé. Természetesen pizsamában és papucsban. Már útközben átkiabált az utca túlsó oldalára: „Szép jó reggelt a kedves szomszédoknak!” Ők, cigarettájukat szíva barátságosan, de fogvacogva visszaintettek, miközben gyanúsan néztek az öregre…
*
- Még meddig kell gályáznod Kisbogaram? – tette fel kérdését az apa, reggeli kávéjának kevergetése közben. - Tizenötödikéig, aztán – hála a jó Istennek -, három hét szabim lesz.
- Akkor nyitom a kaput!
- Nem bánom, de vegyél fel valamit, mert szitál a havas-jegeseső, a csontodig fog hatolni ez a nyirkos hideg!
- Teszek rá! A kutyát sem érdekli! Mínusz öt-nyolc fokban még nem lehet megfázni! Egy edzett, kemény férfiembernek semmiképp sem! A többi, tápos, lúdtalpas, nyámnyila, csajvadék meg nem érdekel!
Kinyitotta a kaput, integetett a szomszédoknak, akik télikabátban, kucsmában, cigarettájukat a hidegtől remegő kézben tartva kívántak neki szintén jó reggelt.
Miután bezárta a kaput, és megfordult, nem látta, ahogyan ők összesúgtak a háta mögött…
S így teltek a napok december tizedikéig…
*
- Apu! Kérdeznék valamit!
- Ne tartsd vissza magad kislányom! Ne kímélj!
- Te eddig azért jöttél ki minden reggel ingben-gatyában, mert meg akartad mutatni, milyen kemény legény vagy, vagy, hogy teszteld magad: vajon mínusz hány foknál fogsz tüdőgyulladást kapni, és ágynak dőlni?!
- Jaj, Picinyem, milyen butaságot kérdezel? Én már olyan öreg vagyok, hogy nekem nem szükséges bármit is bebizonyítanom. A szervezetemet sem tesztelem, mert ismerem azt! Neked akarom bebizonyítani, hogy lehet a szervezetet edzeni, nem kell egy kis lágy szellőnél azonnal felkapni a sapkát, sálat, és nagykabátba ugrani! Az egészséges szervezet sokkal többet kibír, mint azt te gondolnád! Csak a lusta, tohonya, kikímélt, satnya ember nyavalyog egy-két fokos hideg miatt. A normálisak, az edzettek, a lelkileg erősek ezt fel sem veszik! Gondolod, én nem érzem az esőt, havat, nem hallom a szél süvítését? Igenis, mindent hallok és érzek, de a hideg megélése, vagy szándékos háttérbe szorítása első sorban akarati tényező, tehát az ember lelkének is erősnek kell lennie, nemcsak a testének. Nézd meg, hány millióan fürdenek meg Oroszországban, a jeges vizekben, és soha, semmi bajuk sincs! Még egy piciny náthájuk sincs! Az egészséges ember felkészíti szervezetét a leendő megpróbáltatásokra úgy fizikailag, mint mentálisan. Ma már nincs rá idő, de holnap – hogy bizonyítsam az eddig elmondottakat -, csinálok egy „angyalkát” a hóban, ahhoz azonban még a pizsamámat is le kell vennem, tehát ne ijedj meg, ha holnap fürdőnadrágban fogok kaput nyitni. Ha utána ágynak esek, túrót sem ért a sok dumám, de, ha semmi bajom sem lesz, próbálj meg te is ezek szerint élni! De most már siess, elbeszéltük az időt! – ezzel indult a hóban, papucsban és alvó ruhában kaput nyitni…
A szembe-szomszédék helyben topogva próbálták felmelegíteni magukat, miközben sanda pillantásokkal figyelték az öreget lenge öltözéke miatt.
*
- Te nem vagy százas apukám!
- Ezt most miért mondod?
- Mert itt állsz fürdőgatyában, és – ahogy én téged ismerlek -, valóban meg fogod csinálni az „angyalkát” a hóban!
- Én meg azt hittem, örülni fogsz, hogy apád egy szava tartó ember, nem egy fellengzős, hazudozós kretén!
- Kezdelek félteni apukám! Tudod, mit? Úgy veszem, hogy „angyalkáztál”, elismerem, olyan kemény vagy, mint a betonacél, de ezzel elég legyen a kísérletezésedből!
- Az nem úgy van kislányom! Amit megmondtam, megmondtam! Mivel holnap már szabin leszel, nem lesz lehetőségem bármit is bizonyítani, úgy, hogy hozd a kocsi-kulcsot, én pedig már indulok is a hóba! Szavait tett követte…
Kovácsék már kint voltak a teraszukon. Bizonyára fázott a lábuk, mert úgy toporogtak, mint pingvinek a Déli sarkon. Mindegyikükön meleg télikabát, vagy bunda, vastag sál, bundázott sapka vagy meleg kalap, egyik-másik kezeiket dörzsölték, és lehelték. Nagyot néztek, amikor a „tiszt úr” nagy komótosan leült a hóba, lábait párhuzamosan kinyújtva, hátát a hóig leengedve karjaival le-felcsapkodott. Mikor megszületett a „nagy mű”, felkelt, ugrált egyhelyben, hogy a maradék havat lerázza magáról, majd bement a kulcsért, és kinyitotta a kaput. Kovácsék félve, fene tudja, mit gondolva integettek neki egy „hellót”.
*
December 22.-e volt. A csengő élesen berregett a bejárati ajtón. A ház ura éppen a nyakkendőjét kötötte. Kíváncsian dugta ki orrát az előszobából. A kapuban két ember állt, az egyik az új polgármester, a másik valószínűleg a sofőrje lehetett.
- Szép napot vitéz úr! – köszöntötte őt a község első embere.
- Magának is polgármester úr! De, ha nem haragszik, most a lehető legrosszabbkor jöttek! Bármit is szeretnének tőlem, nem lehetne holnap elintézni? Nekem tíz perc múlva indulnom kell, felolvasó délutánom lesz Pesten. Márpedig, ha lekésném a távolsági buszt, másfél óra múlva jön a következő, érti a problémámat, ugye!?
- Csak öt percet kérnék vitéz uram! De, ha elhúzódna a beszélgetésünk, a sofőröm beviszi Önt a metróhoz, így már fél órát nyert is! Bent a városban meg sűrűbb a tömegközlekedés, időben el fog jutni a céljához. De ezt ne itt az utcán beszéljük meg – ha javasolhatom!
- Rendben! Ha öt-hat perc alatt el tudjuk intézni, jó, ha nem, holnap bemegyek Önhöz a községházára, de nem veszek igénybe állami sofőr-szolgálatot!
- Akkor rövid leszek, nos: tudomásomra jutott, hogy Ön tiszt uram szabadidejében ír, költ, és nem is rosszul. Ha pontos számot nem is tudok, az biztos, hogy Önnek vannak a legtöbb szakmai kitüntetései, és Ön adta ki a legtöbb könyvet községünkben. Azt meg mindenki tudja, hogy manapság (de a múltban sem volt másképp), mennyire szegények a művészek. Rövidre zárva: állampolgári bejelentés érkezett, hogy Önnek annyira rossz az anyagi helyzete, hogy már egy normális télikabátra sem telik. Fényképek bizonyítják, hogy pizsamában kénytelen kaput nyitni munkába igyekvő lányának. Arról is értesültünk, hogy e hó közepén Ön a hidegtől-fagytól rosszul lett, és a hóban kapálózott kínjában. Ilyen szörnyűség nem fordulhat többé elő minálunk! Ezek a tények nagyon elszomorítnak minket Ez persze nem az Ön hibája, ilyen nyugdíj, és ilyen árak mellett ez nem csodálható! Mindent egybe véve: a településünk lakói gyűjtést rendeztek községünk legsikeresebb írójának, hogy a továbbiakban megvédhessük egészségét az újra támadó hidegekkel szemben! Parancsoljon, itt egy divatos télikabát, kérem, próbálja föl! A belső zsebében megtalálja a számlát, s kicserélheti, ha a mérete, vagy a színe nem tetszene!
Az író meglepetésében köpni-nyelni nem tudott. Bevillant, hogy bizonyára azért gondolták, hogy nincs télikabátja, mert amúgy is ritkán ment ki az utcára, de ha mégis, akkor sem a nagykapun, hanem a hátsó kerten, és a testvére telkén át a másik utcára. (Ha buszhoz sietett, így minimum száz métert megspórolhatott)… Aztán valami átvillant agyán…
- Köszönöm polgármester úr! Igazán jól esik a gondoskodásuk, ez a tettük érző szívekre, nemes emberekre vall! Ránézésre is az én méretem, biztosan jó lesz! Akkor köszönöm, már teszem is el! De most megbocsátanak, várnak az olvasóim, indulnom kell! – ezzel kézfogás után visszakísérte a polgármestert a kocsijához…
*
A távolsági buszt idejében elérte. A metró aluljáróban az első, kevésbé részeg hajléktalannak odaajándékozta a télikabátot.
És, hasonló kellemetlenségek elkerülése végett még május közepén is steppelt dzsekiben és meleg sapkában nyitotta ki munkába induló lányának a kaput.
WINCZHEIM TIBOR